Talán egyszer megérted majd,miért írok ennyit.Miért van az a sok idézet,a sok dal,a jegyzetek,a képek.Minden.Nem akarom már tettetni,hogy minden rendben van.Többé nem sikerülne,nem tudom ezt a játékot tovább játszani.Már nem akarlak visszakapni,nem akarom hogy üres 'Szeretlek'-ek hadát vágd a fejemhez,nem akarom hogy rám nézz,nem kívánom többé megfogni a kezed,eszemben sincs veled nevetni,felidézni az emlékeket.Elfogadtam a tényt,miszerint már nem vagy az enyém.Legszívesebben sírnék,zokognék,ameddig csak a szervezetem bírja,de nem tehetem.Kértelek hogy ne zavarj össze,hogy ne nehezítsd meg a dolgomat.Minden nemű próbálkozásom ahhoz,hogy elérjelek,kudarcba fulladt.Én nem próbálkozom már többször,átejtettél már párszor,és csak az fáj hogy mindig elhiszem neked.Te össze tudnál engem rakni,de saját magadon kívül senkivel nem foglalkozol.Igazad van,azokat bántom akik szeretnek.Őket bántom,miattad.Én a kutyámmal szebben beszélek,mint amilyen hangnemet megütöttél velem,utána pedig könnyedén közölted hogy ne haragudjak,de rossz kedved van és rajtam töltötted ki a mérgedet.Én -még mindig- nem egy tárgy vagyok,amit csak úgy használhatsz,ha kedved tartja.Veled ellentétben vannak érzelmeim,bár már nem oly' sziklaszilárdak mint anno.Tudtam,hogy többek közt ez sem fog örökké tartani,de tovább húztuk a vártnál,és ez csak mégjobban megnehezítette azt,hogy elengedjelek.Most megteszem,ezzel a pár sorral aláírom a tényt,miszerint elfelejtelek és tovább lépek.VÉGLEG.Köszönöm hogy megtanítottál,hogyan játsszam én is a szerepemet,hogyan nevessek akkor is,ha darabokra szedsz szét.Megtanítottál szeretni,gyűlölni,közömbösnek lenni,s most egyedül kell tovább tanulnom a legnehezebb leckét,melynek a címe: Felejtés.