Szokásommá vált,hogy elhagyok télen egy sapkát,kesztyűt,ám ez most más volt.

Mindenkinek van egy legjobb barátja.Nekem is volt,legalábbis azt hittem.Tökéletesek voltunk együtt,mint két ikertestvér.Ugyan az volt a stílusunk,az érdeklődési körünk.Mindenki irigyelt minket,soha nem veszekedtünk és bár én jobban tanultam,segítettem neki.Ez így ment sok-sok éven keresztül,ha esett az eső,ha fújt a szél,én mindig kiálltam mellette.Persze serdültünk,változtunk mind a ketten,már másképp gondolkodtunk bizonyos dolgokról.Sok rossz dolog történt vele is és velem is,de én rájöttem,hogy az élet nem áll le.Ő nem így gondolta.Lehangoló volt,de tudtam hogy szüksége van rám.Sokat voltam mellette,a jegyeim is kezdtek romlani.Ő napról-napra fanyarabb lett,elkeserített.Egy nap nagyon összevesztünk és sokáig nem beszéltünk.Tudta,hol talál meg ha szüksége van rám,meg is keresett.Kibékültünk de újból kezdődött az egész.Egy nap kijelentette: nem érzi úgy,hogy többé szükségünk lenne egymásra.Én ezt elfogadtam,bár sok év barátság után ez a kijelentés kicsit hirtelen ért.Azóta sem beszéltünk,pedig ennek már majdnem fél éve.Elveszítettem,pedig nem akartam,de nem lehet tudni hogy még hány veszekedéstől kíméltük meg magunkat.Mindenesetre sok dolgot köszönhetek neki és remélem,egyszer még összefutunk.